Az Intézet „Fiatal kutatók fóruma” sorozatának keretében Seres Attila , az MTA TTI munkatársa számolt be a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok főbb problémáiról „ A szovjet piac „meghódítása” és a magyar tőke Trianon után, 1922 – 30 ” című előadásában, 2006. május 30-án.
Az előadás főbb megállapításai:
Az előadó bevezetőjében vázolta, hogy az 1920-as évekbeli Szovjetuniót a maga mintegy 17 millió km²-nyi területével és 147 millió lakosával (1926. évi szovjet népszámlálás adatai) a magyarországi kortársak is potenciális gazdasági partnerként tartották számon. Úgy vélték, hogy a Szovjetunió szinte földrésznyi kiterjedése okán kimeríthetetlen nyersanyag-lelőhelyekkel rendelkezik, illetve gyarapodó lakosságszáma miatt folyamatosan bővíthető a fogyasztópiacának a felvevőképessége.
A Magyarország és a Szovjetunió közötti kereskedelmi forgalom az 1920-as években ennek ellenére mind az intenzitását, mind a teljes volumenét tekintve jócskán elmaradt attól a kereskedelmi forgalomtól, amit Magyarország a „hagyományos” kereskedelmi partnereivel, például Németországgal vagy az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaival (Ausztriával, Csehszlovákiával, Romániával) bonyolított le.
Az előadás azt vizsgálta, hogy miért nem tudott kibontakozni a Szovjetunió és Magyarország között érdemi áruforgalom? Miért nem használta ki az első világháború után súlyos válságba kerülő, a korábbi természetes nyersanyagbázisától, felvevőpiacaitól és termékhátterétől megfosztott, a Monarchia védett belső piacairól Trianon után a világpiacokra kikerülő, s ezáltal éles nemzetközi versenyhelyzetbe kényszerített magyar ipari és mezőgazdasági termelés a szovjet piac kínálta előnyöket?
Az 1920-as években Magyarország áruforgalmának 70-75%-át ugyanazzal az öt országból álló országcsoporttal bonyolította le, mégpedig az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaival (Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) és Németországgal. A magyar kivitel és behozatal irányában Ausztria és Csehszlovákia szerepe volt a meghatározó. Az 1920–30-as évek fordulójára ez a két állam fokozatosan veszített részesedéséből a magyar export–import forgalom teljes volumenén belül. Amilyen mértékben és ütemben veszíti el súlyát Ausztria és Csehszlovákia a magyar külkereskedelmi forgalomban, olyan mértékben és ütemben orientálódik a magyar külgazdaság az olasz és a német piacok felé. Az előadás annak szükségességét igazolta, hogy ezen a tendencián belül el kell helyezni már a kortársak szemében is hatalmas piaci kapacitást képviselő Szovjetuniót is.
A magyar külkereskedelem orientációs problémáira, kihelyezési gondjaira a Duna-medence gazdasági egységének helyreállítása illetve a német és olasz gazdasági orientáció mellett létezett egy harmadik elmozdulási pont is, a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok fejlesztése és az abban rejlő lehetőségek maximális kiaknázása. A gazdasági nyitás lehetőségét és előnyösségét a Szovjetunió felé nemcsak az üzleti szféra ismerte fel, hanem a kormányzati tényezők is.
A két ország kereskedelmi forgalmának áruösszetétele egyértelműen arra utal, hogy a magyar és a szovjet gazdaság termelési szerkezete jól kiegészíthette volna egymást, vagyis a Szovjetunió éppen azokat a stratégiai energiahordozókat és nyersanyagokat állította elő és exportálta, amelyekre a magyar gazdaságnak égető szüksége volt, illetve a magyar gazdasági vezetés éppen azokat az iparágakat fejlesztette, amelynek termékeit a viszonylag elmaradott szovjet gépgyártás miatt a szovjet piac nagy tételben felvehette volna. Annak azonban, hogy a két ország között nem alakult ki egy intenzív és jelentős volumenű kereskedelmi forgalom, nem kizárólag politikai, ideológiai okai voltak, hanem legalább ugyanekkora súllyal estek latba a gazdasági, financiális és infrastrukturális (szállítási) problémák is.
