Dánia 1848 nagyhatalmi erőterében címmel 2007. április 10-én tartott előadásában Raáb Renáta, az intézet újkori osztályának fiatal kutatója új megvilágításba helyezte a 48-as dán-német schleswigi háború történeti jelentőségét.

A téma feldolgozásának tanulságai

Mind a dán, mind a magyar ’48-as szakirodalomból kitűnik, hogy a kis államok társadalomtudósai a nagyhatalmakra való koncentrálás következtében a földrajzi távolság miatt periférikusnak tartott régiók-országok hasonló történelmi folyamatait, közös belpolitikai vonásait, külpolitikai analógiáit figyelmen kívül hagyják. Ez a bezárkózó, csak a nagyhatalmakra fókuszáló szemlélet nem jelentene problémát akkor, ha mindeközben nem tartanának állandó igényt a nemzeti identitás meghatározására, a kis államok történelmi múltjában való sajátosság és egyedülállóság keresésére. Mind Dánia, mind Magyarország 1848-as kutatói sokszor kizárólag saját országuknak vindikálnak olyan jelenségeket vagy folyamatokat, amelyeket – mivel egymás kutatási eredményeit nem ismerik – tévesen Európában egyedülállóan dán vagy magyar jelenségnek vallanak. Így pl. mind a mai napig él a magyar történettudományban az az állítás, miszerint a korabeli Európában a márciusban hatalomra kerülő minisztériumok közül a Batthyány-kormány tartotta magát a legtovább. (Mint ismeretes, az első felelős miniszterelnököt az uralkodó 1848. október 3-án mentette fel tisztségéből.) Semmit nem von le a Batthyány-kormány értékéből, ha tudjuk, hogy a kieli schleswig-holsteini ideiglenes kormány 1848. október 22-én fejezte be működését, míg a koppenhágai márciusi minisztérium november 16-án adta be lemondását, azaz mindkettő túlélte az első felelős magyar kormányt. A dán és a magyar diákok még ma is azt tanulják, hogy csak saját országukban sikerült az érdekegyeztetésnek köszönhetően mobilizálni a társadalom nagy részét a külső fenyegetéssel szemben, és nemzeti liberális elitjük konszenzuskereső politikája egyedülállóan dán, illetve magyar sajátosság. Ez a szemlélet azonban nemcsak hogy hamis illúziókkal táplálja őket országuk és társadalmuk jellegzetességeivel, fejlődésével kapcsolatban, hanem még a szakma képviselőit is elhamarkodott általánosításokra ösztönzi. Egy attitűdváltásnak aktualitást kölcsönözhet az a tény, hogy az Európai Unió egyik sokat hangoztatott alapkódexe a területi nagyságtól, lakosságszámtól és földrajzi elhelyezkedéstől független tagállami egyenjogúság. Bár ennek az elvnek a kis és középállamok a gyakorlatban már régóta igyekeznek érvényt szerezni, úgy tűnik, hogy a kisállami tudós társadalom ezen a téren még lépéslemaradásban van. Ezt bizonyítja az 1848–50 között zajló dán–német schleswigi háború hazai szakirodalomban való teljes mellőzése is.

A 48-as dán–német schleswigi háború történeti jelentősége

A magyar és osztrák szakmai közfelfogással ellentétben, a schleswigi kérdés nem egy marginális probléma volt, hanem olyan európai kérdéskör, ami kivétel nélkül minden nagyhatalmat érintett, és amely komplexitása miatt a térséget a 19. századi Európa puskaporos hordójává változtatta.

A Dán Monarchiához tartozó Schleswig hercegség hovatartozása miatti vita mindenekelőtt biztonságpolitikai kérdést jelentett, hiszen a Dán Monarchia geostratégiai elhelyezkedéséből fakadóan ellenőrizte a Balti-tenger kijáratát és az ezen keresztül zajló zavartalan orosz, illetve európai hajóforgalmat.

Az 1848-ban kirobbant dán–német háború tétje elsősorban az volt: vajon sikerül-e a négy európai nagyhatalomnak (Ausztriának, Franciaországnak, Angliának és Oroszországnak) megőrizni az 1814-ben kialakított észak-európai egyensúlyt, vagy pedig lehetővé teszik Berlin számára, hogy a dán területek elszakításával megszerezze a kieli kikötőt, és egy erős német hadiflotta birtokában erőszakos úton megváltoztassa az 1814-ben kialakított európai viszonyokat.

A konfliktus megoldását tovább nehezítette a Schleswig hercegség birtoklása kapcsán felmerülő dinasztikus-trónöröklési, állam- és alkotmányjogi viták miatti bizonytalanság is, hiszen az Oldenburgi-dinasztia férfiága kihalás előtt állt. Mindezeket tetézve a Dán Monarchia integritását veszélyeztette még az országon belül kialakult dán–német nemzetiségi szembenállás is. A délről jövő német egységtörekvések hatására ugyanis megszerveződött az ún. schleswig-holsteini német nemzeti liberális párt, amelynek legfőbb célja Schleswig és Holstein hercegségek önálló állammá alakítása, majd ennek Németországhoz csatolása volt. Velük szemben jött létre az ún. ejderdán párt, amely – mint azt a neve is tükrözi – a kialakítandó dán nemzetállam határát a vegyes lakosságú Schleswig és a német Holstein hercegség között húzódó Ejder folyó között szerette volna meghúzni. Az ejderdán párt programjába beépítette a skandinavizmus mozgalmát is, amely a német egységtörekvések ellenpólusaként, a három északi ország unióját tűzte ki céljául. A két nemzeti liberális párt történelmi dokumentumokkal, illetőleg 18. századi nemzetközi nagyhatalmi garanciális szerződésekkel igyekezett Schleswig hercegségre vonatkozó jogát igazolni. A Schleswig birtoklása miatt kialakult konfliktus 1848-ban polgárháborúba torkollott, melynek kapcsán mindkét, immár kormányra kerülő párt igyekezett támogatót találni a nagyhatalmak között.

A nagyhatalmak és Dánia

Bár Poroszország a Német Szövetség megbízásából katonai segítséget nyújtott a schleswig-holsteini pártnak, hosszabb távon az ejderdánizmus nyert nagyobb külpolitikai mozgásteret, hiszen sikerült mind a dán királyt, mind Dánia konzervatív diplomáciáját a maga oldalára állítania.

A dán kormány elsőként a liberális Angliához fordult fegyveres segítség reményében. Palmerston brit külügyminiszter azonban – ügyelve a német szimpatizáns Viktória királynőnek és német származású férjének, valamint a dán párti ellenzéknek, illetve dán szimpatizáns hazai közvéleménynek tett gesztusok egyenlő arányára – elzárkózott a fegyveres beavatkozástól, és kizárólag a semleges diplomáciai békeközvetítést ajánlotta fel. Bár Palmerston mindent megtett a háború eszkalálódásának megakadályozása érdekében, még legindulatosabb jegyzékeiben is csak az orosz flotta beavatkozásával volt hajlandó fenyegetni, de soha nem a brit haditengerészettel.

A másik nyugati nagyhatalommal, Franciaországgal szemben kezdetben óvatos volt a dán diplomácia, hiszen a köztársaságot ekkor még nem ismerte el a korabeli Európa. 1848 májusában a schleswigi háború azonban jó alkalmat kínált a francia kormánynak, hogy kilépjen a február óta tartó európai izolációjából és csatlakozzon a mind egységesebbé váló poroszellenes állásponthoz. Jules Bastide, az új francia külügyminiszter a Schleswig és Elzász helyzete közti analógiára hivatkozott, és hivatalosan is állást foglalt a dánok mellett.

Anglia közönyének és Franciaország negatív európai megítélésének volt a következménye, hogy a dán nemzeti-liberális kormány minden ellenérzése dacára Oroszországhoz és a bomlás szélén álló Ausztriához közeledett, hiszen ez a két hatalom volt leginkább érintett abban, hogy Poroszországot és a hozzá kapcsolódó német egységtörekvéseket megállítsa. Bár a magyarországi háború mindkét kabinetnek sokáig kényelmes ürügyet kínált a fegyveres beavatkozásra vonatkozó dán kérés elhárítására, Oroszország 1848. május 8-án háborúval fenyegette meg Berlint, amennyiben nem vonja ki csapatait a dán királyság területéről. Az orosz cár számára nyilvánvaló volt, hogy egy erős tengeri nagyhatalom elzárhatja a Balti-tengeri kijáratokat az orosz hajók előtt. Határozott diplomáciai fellépésével szerette volna megelőzni, hogy Dánia egy skandináv unióba, vagy a Francia Köztársaság karjaiba vesse magát, illetőleg Észak-Európa területi átrendezése precedenst jelentsen más európai államoknak. Ugyan az orosz kabinet jegyzékeivel mindvégig kontroll alatt tartotta a háborúzó feleket, a schleswigi kérdés végső elrendezését átengedte Ausztriának, a restaurált Német Szövetség elnöki hatalmának. Ausztria, amely egyszerre akarta megőrizni a Pentarchián belüli európai nimbuszát, illetve a német közvélemény és német államok közötti tekintélyét, az első pillanattól fogva „szigorúan semleges” politikai irányvonalat képviselt a schleswigi kérdésben. 1851–52 fordulóján, immár az ügy főszereplőjeként visszaállíttatta a Dán Monarchia 1848 márciusa előtti szervezeti kereteit, de a kérdést nem tudta hosszútávon megoldani. Schleswig hercegség államjogi helyzete ugyanis továbbra is tisztázatlan maradt, akárcsak a háború előtt, és ez a probléma már ekkor magában hordozta az 1864-es események csíráját.

Raáb Renáta