Somogyi Éva, az újkori osztály vezetője 2007. február 20-án előadást tartott intézetünkben A bürokrácia átalakulása a Ballhausplatzon címmel.

A bürokrácia átalakulása a Ballhausplatzon (1867-1918)

            A „Ballhausplatz” nem pusztán a külügyminisztériumot jelenti. A császári ház és a külügyek minisztériuma a Staatskanzlei örököse, a birodalom legfőbb központi hatósága; a dualizmus idején a külügyminiszter a közös minisztertanács elnöke, afféle közös miniszterelnöki szerepet tölt be, tehát a birodalom belső problémái is hatáskörébe tartoznak. A minisztérium tisztviselői pedig nemcsak a külügy, a diplomácia, hanem a közös kormány szolgálatában állnak.

           A bürokrácia fogalmát kettős értelemben használom, a bürokrácia jelenti az intézményt, a hivatalt és azt a személyi stábot, amely működteti a hivatalt; a hivatal és hivatalnok kölcsönhatását, a kettőt együtt, hiszen elválaszthatatlanok egymástól, a hivatalnok bele van építve abba a kapcsolati hálóba, kőlcsönös függőségi rendszerbe, amit a hivatal teremt. Eredetileg a magyar (magyar honos) közös hivatalnok és a „nemzetekfeletti” Ballhausplatz kölcsönhatása érdekelt: az a kérdés, hogy a magyarok részvétele a közös kormányzatban hogyan hatott a közös tisztviselők nemzettudatára, Monarchia-felfogására és alakította át a Ballhausplatz hagyományos szellemét. A kérdést elemző tanulmányaimat az elmúlt év őszén Hagyomány és átalakulás. Állam és bürokrácia a dualista Habsburg Monarchiában című, a L’Harmattan  kiadónál megjelent kötetemben adtam közre. Intézeti előadásomban azt igyekeztem megvilágítani, hogy a dualista átalakulás, a magyarok megjelenése a közös kormányzatban mennyiben járult hozzá, vagy gátolta meg, hogy a Ballhausplatzon egy modern bürokrata apparátus jöjjön létre.

         Mintegy száz magyar honos külügyi tisztviselő pályaképét rekonstruáltam, azokét, akik hosszabb időt, legalább egy évtizedet töltöttek a minisztériumban és legalább titkári rangig jutottak. Vizsgáltam a hivatalnokok szakképzettségét, előmenetelének feltételeit, társadalmi összetételének és mentalitásának alakulását, anyagi körülményeit. Arra a megállapításra jutottam, hogy a külügyminisztérium tisztviselője az évtizedek során szakképzett hivatalnok lett egy pontos szabályok szerint felépített büroktatikus üzemben, ahol tiszteletben tartották a hierarchiát és meghatározták az előrejutás feltételeit. A hivatalnok rangjának megfelelő fizetést és nyugdíjat kapott, s a hivatal magára vállalta az özvegyek és árvák gondját. Ám a Ballhausplatz hivatalnoka minden ebbe az irányba ható tendencia ellenére és lényegében függetlenül attól, hogy ő maga polgár, nemes, vagy arisztokrata volt-e, mégsem lett modern polgári hivatalnok. 1873-ban a hivatalnokok fizetéséről szóló törvény kapcsán ugyan a bürokrácia közvetlen kapcsolatba került a törvényhozással: a képviselők szavazatának köszönhette anyagi biztonságát. Bizonyos fokig önállósodott az udvartól, elindult az a folyamat, amely az emancipálódás irányába mutatott, ám ez a processzus osztrák bürokrácia, különösen a császári ház és a külügyek minisztériuma tisztviselői esetében  teljesen sohasem ment végbe. Hangsúlyoztam, hogy a bürokrácia emancipálódásának, az udvartól való elszakadásának problémája korántsem a történeti narrativa utólagos konstrukciója. Az 1870-es évtized az osztrák liberalizmus és konstitucionalizmus hőskora, ekkor hozzák meg az alapvető liberális törvényeket. Mégis, az1873. évi, a tisztviselők fizetéséről szóló törvény osztrák minisztertanácsi vitáján a liberális kormány pénzügyminisztere, Dr. Sisino Pretis báró nagyon határozottan leszögezi, hogy a parlamentnek a költségvetés jóváhagyásán túl nincsen joga a bürokrácia ügyeibe avatkoznia. A hivatalok szerkezetének kialakítása a kormány és végsősoron az uralkodó kompetenciájába tartozik. Vagyis a liberális miniszter elvileg is deklarálja, hogy az uralkodó megőrizte különleges szerepét a bürokrácia vonatkozásában.

      És tudni kell, a politikai elitnek ez általánosnak tekinthető felfogását korántsem csak Ferenc József személyes ambiciói formálták, hanem az uralkodónak a birodalom struktúrájában elfoglalt helye is. A dualista rendszer úgy van megkonstruálva, hogy minden dologban, ahol a két fél viszonya bizonytalan, ahol a két félnek nem sikerül egyezségre jutnia, az uralkodó dönt. Ezt mondja ki a dualizmus alaptörvénye, a delegációs törvény. És ez érvényesül, amikor az uralkodó által kinevezett közös tisztviselők nyugdíját, (minthogy e vonatkozásban az oszták és a magyar törvények eltérnek egymástól) évtizedeken át ideiglenes császári rendeletek szabályozzák. Ez a megoldás éppúgy közjogi problémákra vezethető vissza, amiképpen az is, hogy a magyar állampolgárságú közös tisztviselőket osztrák törvények szerint, miniszteri ellenjegyzés nélkül nevezi ki az uralkodó.

        A külügyminisztérium modern bürokrata gépezetté alakulásának folyamata az 1867. évi dualista alkotmányos átalakulással indult el, a dualista és alkotmányos átalakulás következménye volt. Ugyanakkor ezt a polgári irányú fejlődést számos, a birodalom szerkezetéből és benne az uralkodó helyéből származó akadály is gátolta-lassította. A császári ház és a külügyek minisztériuma, a közös kormányzat központi hivatala a kiegyezéssel vált modern racionális bürokrata központtá, és a kiegyezéses rendszerben mutatkozó ellentmondások is gátolták (természetesen a társadalmi adottságokon túl), hogy teljes mértékben modern bürokrata intézménnyé váljék.

Somogyi Éva